Nem kell ma száz kiló répát megenni ahhoz, amit régen egy kiló adott – a számok valójában fordítva állnak.
Egy népszerű Facebook-videó valós, de mérsékelt jelenséget nagyít sokszorosára, és rossz okot nevez meg mellette.
Közel kétezren kedvelték és több százan osztották meg Dr. Csicsor János rövid, alig 32 másodperces Facebook-reeljét. A videóban azt mondja: kutatások szerint az ötvenes években egy kiló sárgarépa A-vitamin-tartalmához ma ötven, sőt száz kilót kellene megenni. Az almánál szerinte még döbbenetesebb a helyzet: ami C-vitamin, ásványi anyag vagy vas ötven éve egyetlen almában benne volt, ahhoz ma öt kiló alma kell. A felirat nagy betűkkel hirdeti: „Régen 1 kiló répa kellett, ma 100”. A mondandót így zárja: „Ezek tények.”
A poszt szövege magát az okot is megnevezi: a talajok kimerülését.
Az üzenet egyszerű és ijesztő.
A mai zöldség és gyümölcs szinte értéktelen, a föld kimerült, és amit a boltban veszünk, az csak a régi élelmiszer árnyéka.
Megnéztük, mit mondanak erről a kutatások.
Röviden: a tápanyagtartalom egyes esetekben tényleg csökkent, de tíz-húsz százalékkal, nem százszorosára.
A sárgarépa karotintartalma ugyanebben az időszakban nőtt, az ok pedig nem elsősorban a talaj.
Mit talált valójában a kutatás?
A legtöbbet idézett vizsgálat 6 tápanyagnál 6–38 százalékos csökkenést talált 50 év alatt, 7 másiknál semmilyen megbízható változást.
Az ilyen videók szinte mindig erre az egyetlen munkára vezethetők vissza.
Donald R. Davis és munkatársai 2004-ben a Journal of the American College of Nutrition folyóiratban közölték elemzésüket. Az amerikai mezőgazdasági minisztérium (USDA) 1950-es és 1999-es tápanyagtáblázatait vetették össze 43 kerti növényre, főként zöldségekre. A víztartalom különbségeit kiszámolták, és 13 tápanyagot néztek meg.
Annak ellenére, hogy ismert tény a fajták közötti jelentős tápanyagkülönbség, ez a kutatás sem pontosan ugyanazokat a fajtákat hasonlította össze az időtávlatos vizsgálatban. Nem vizsgálta a növények érettségi fázisát, sem a termesztési körülményeket, sem a genetikát.
Az eredmény: a növények csoportként hat tápanyagnál mutattak statisztikailag megbízható csökkenést. A medián változás az alábbi:
A többi hét vizsgált tápanyagnál, köztük az A-vitaminnál, nem találtak megbízható változást. A szerzők maguk is „látszólagos” csökkenésről írnak, mert a mérési módszerek ötven év alatt sokat változtak.
Emellett jelentős különbségek vannak tápanyagtartalomban a különböző fajták között, még azonos termesztési körülmények között is, tehát legkevésbé az dönt egy növény tápanyagtartalmában, hogy 1950-ben vagy 1999-ben termesztették.
A kutatás kiemeli a növények eltérő víztartalmát is.
Például (egy, a legtöbbnél szélsőségesebb eset): az 1999-es mustárzöld 90,8%-ban tartalmazott vizet, így szárazanyag-tartalma 9,2% volt. Az 1950-es mustárzöld 92,2%-ban tartalmazott vizet, szárazanyag-tartalma pedig csupán 7,8% volt. A látszólag csekély, 1,4%-os víztartalom-különbség a szárazanyag-tartalomban sokkal nagyobb, 18%-os különbségnek felel meg. Ezért a mustárzöld esetében a 2. táblázatban szereplő 1950-es tápanyagmennyiségeket megszorozták 9,2/7,8 = 1,18-cal, hogy olyan 1950-es értékeket kapjanak, amelyek ugyanannak a 9,2%-os szárazanyag-tartalomnak felelnek meg, mint 1999-ben.
Ez a mustárzöldre vonatkozó kiigazítás semlegesíti az 1950 és 1999 közötti látszólagos növekedést az energia-, fehérje- és szénhidrát-tartalom tekintetében (2. táblázat), és az 1999-es értékekhez viszonyítva növeli az összes többi 1950-es értéket.
Mennyit számít a genetika a tápanyagtartalomban?
A kutatás megemlítette a genetika szerepét is, amelyet nem kommunikálnak általában a növények tápanyagtartalmával kapcsolatban dezinformációkat terjesztő influenszerek. A genetika önmagában sokszoros tápanyag-tartalom különbséget okozhat ugyanazon növényfajnál a fajták között.
Egy, 50 brokkoli-fajtán végzett, ellenőrzött körülmények között együtt termesztett növények 5 antioxidáns tápanyag-tartalmát vizsgáló tanulmányban jelentős genetikai eltéréseket állapítottak meg [25].
A szerzők a varianciaelemzés alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a variáció nagy része genetikailag meghatározott. Miután a szerzők adatait szárazanyag-alapra átszámítottuk, a következő teljes eltéréseket találtuk: 3,5-szeres a-karotin, 4-szeres a-karotin, 9-szeres a-tokoferol, 22-szeres a-tokoferol (10-szeres két kiugró érték nélkül) és 2,8-szeres aszkorbát.
A paradicsomban [26] az aszkorbát-szintek 98 fajtánál több mint 3-szeres eltérést mutattak. A P-koncentráció (amely a pH-értékre és a paradicsom ízére gyakorolt hatása miatt érdekes a növénynemesítők számára) 25 fajtánál több mint 2-szeres eltérést mutatott. Az öröklődését vizsgáló tanulmány „erős genotípus-környezet kölcsönhatásra utalt, amely nem hozható összefüggésbe a talajban rendelkezésre álló P-változással.”
A burgonyában az aszkorbát-szintek 2,6-szeres eltérést mutattak 75 észak-amerikai klón között, három államban két termesztési időszak alatt végzett terepi vizsgálatok átlagai alapján (friss tömeg alapján) [27]. A névvel ellátott és forgalomba hozott 20 klón között a variáció 2,0-szeres volt. A kalciumkoncentráció genetikai variációját kimutatták a zöldbabban [28], a paradicsomban [29,30] és a brokkoliban [31].
Az utóbbi, brokkolira vonatkozó tanulmány mind a Ca-t, mind az Mg-t vizsgálta, amelyeket két termesztési időszak alatt mértek 27 kereskedelmi hibridben és 19 tenyésztési programokhoz rendelkezésre álló öntermékeny vonalban.
A Ca és az Mg átlagos koncentrációja (száraz tömeg alapon) a hibridek és az öntermékeny vonalak között is körülbelül kétszeres, illetve másfélszeres eltérést mutatott. A Ca esetében a variáció nagy része környezeti eredetű volt (évszakonként és esetleg a talajelőkészítés függvényében változott), míg a Mg esetében a genetikai komponens viszonylag erős volt.
További példák származnak olyan nemzetközi kutatóktól, akik a fejlődő országokban alapélelmiszerként fogyasztott élelmiszerekben a Fe és a Zn genetikai variabilitását mérik. Céljuk olyan új fajták nemesítése, amelyek magas tartalommal rendelkeznek ezekből a tápanyagokból [32].
132 búza-genotípus közül mind a Fe, mind a Zn koncentrációja körülbelül kétszeres eltérést mutatott.
1000 közönséges bab (Phaseolus vulgaris L.) esetében mindkét tápanyag koncentrációja 2,6-szeres tartományban mozog.
939 barna rizs genotípus között a vas- és cinkkoncentrációk rendre 3-szeres, illetve 4-szeres eltérést mutattak.
Egy közelmúltbeli tanulmány 14 kemény vörös téli búzafajta esetében vizsgálta a genetikai és környezeti hatásokat a vas-, cink-, réz- és szelénkoncentrációkra [33]. A búzafajtákat egy szezon alatt együtt termesztették Kansas két területén. Mind a négy ásványi anyag esetében szignifikáns környezeti hatások mutatkoztak (az egyik területen magasabb volt a vas-, cink- és rézkoncentráció, de a szelénkoncentráció jóval alacsonyabb volt). A varianciaanalízis kimutatta, hogy a búzafajták között általában nagyon megbízható genetikai különbségek is fennálltak, kivéve az egyik területen mért szelénkoncentrációt.
A csökkenés legtöbbször valós – de nagyságrendje a videóban mondottnak töredéke és nem azonos fajtákat vizsgáltak, azonos termesztési körülmények között, ezért nem határozható meg pontosan a tápanyagcsökkenés mértéke.
A répa: nem századannyi, hanem több karotin
A sárgarépa provitamin-A-tartalma az elmúlt évtizedekben nem csökkent, hanem több mint 50 százalékkal nőtt. Ez a videó leglátványosabb állítása, és ez áll a legmesszebb a valóságtól.
A répában nem kész A-vitamin van, hanem béta- és alfa-karotin, amelyet a szervezet alakít át A-vitaminává. Az USA mezőgazdasági kutatószolgálata (ARS) szerint az 1970-es évek elején az amerikaiak által fogyasztott répák többségében kb. 90 ppm volt a béta-karotin. Az 1990-es évek elejére egyes fajtáknál ez 160 ppm-re emelkedett.
Az ok a nemesítés. A vevők a sötétebb narancsszínű répát kedvelik, a nemesítők pedig ilyen fajtákat állítottak elő. A szín magát a karotin adja, így a színnel együtt a tápanyag is nőtt. Philipp Simon, az ARS répakutatója 1993-as összefoglalójában már azt írta: az amerikai répák karotintartalma 1970 óta több mint 50 százalékkal nőtt.
Ha a videó állítása igaz lenne, egy mai répában a karotin az egykorinak egyszázada lenne. Ilyen répa szinte fehér volna, mint vad ősei.
A boltokban kapható répák élénk narancsszíne önmagában cáfolja ezt.
Az alma: egy régi mítosz új ruhában
Az „öt kiló alma” számnak nincs ismert tudományos forrása; a mért csökkenés alapján nagyjából 1,2 mai alma felelne meg egy réginek. Ez nagyjából 30 alma helyett egy-két alma.
Az állításnak régi gyökerei vannak. Steven Novella amerikai neurológus, aki régóta foglalkozik tudományos tévhitekkel, egy hasonló videóról írt. Az azt állította, hogy öt mai alma kell egy 1936-os alma tápanyagtartalmához, és ezt is a rossz talajjal magyarázta. Novella szerint egyik állításnak sem volt forrása, és egyik sem igaz.
Ha a Davis-féle adatokból indulunk ki, a C-vitamin kb. 20, a vas kb. 15 százalékkal csökkent. Egy 20 százalékkal kevesebb C-vitamint tartalmazó almából 1,25 darab pótolja a régit. Ez mérhető különbség, de nem többszörös.
A vasnál ráadásul óvatosnak kell lenni. A talaj több tízezerszer annyi vasat tartalmaz, mint a növény. Ha a mintákat ma alaposabban mossák, mint 1950-ben, már ez nagy látszólagos csökkenést okozhat. Az alma egyébként sosem volt jó vasforrás: egy közepes almában ma is kb. 0,2 mg vas van.
Nem a talaj fogyott ki, hanem a növény nőtt meg
A kutatók szerint a csökkenés fő oka a fajtaváltás, az úgynevezett hígítási hatás, nem a talajok kimerülése. Davisék összegzése szerint a valós csökkenés a legkönnyebben a termesztett fajták 1950 és 1999 közötti változásával magyarázható.
A jelenség lényege egyszerű. A nemesítés évtizedeken át a termés mennyiségét, a növekedés gyorsaságát és a szállíthatóságot jutalmazta.
A nagyobb, gyorsabban növő növény több szárazanyagot ép fel, de ásványi anyagot nem feltétlenül vesz fel arányosan többet.
Ugyanaz a mennyiségű tápanyag nagyobb tömegben oszlik el, így egy grammra kevesebb jut.
A hígítási hatást a szakirodalom régóta ismeri: már egy 1981-es áttekintés leírta, hogy a trágyázás és az öntözés is csökkentheti a tápanyag-koncentrációt. Ez nem azt jelenti, hogy a föld „kimerült”. Ellenkezőleg: a jól táplált növény nő nagyobbra.
A nemesítés ugyanakkor fordítva is működik. Ahol a tápanyag maga a cél – mint a répa karotinja vagy a mai biofortifikált, vasban és cinkben dúsított gabonafajták esetén –, ott nő a tápanyagtartalom. A fajta tehát többet számít, mint a videóban emlegetett talaj.
Hogyan lesz 20 százalékból százszoros?
A torzítás általában három lépésben történik: egy valós kutatásból kiindulva elvész a mérték, a forrás és az ok. A Csicsor-videó mindhárom lépést jól mutatja.
Elvész a mérték. A kutatás százalékokat közöl, a videó szorzókat. A „20 százalékkal kevesebb” unalmas, a „százszor kevesebb” ijesztő hírt megosztják.
Elvész a forrás. A videóban csak annyi hangzik el, hogy „kutatásban is” és „nyilvánosságra hoztak ilyeneket”. Nincs szerző, folyóirat vagy évszám, így a néző nem tudja ellenőrizni és a legtöbb néző képtelen is forrásellenőrzésre.
Kicserélődik az ok. A kutatók a fajtaváltást nevezik meg, Csicsor videója a kimerült talajt. Ez utóbbi jól illik egy olyan történetbe, amelyben az ipari mezőgazdaság mindent tönkretett.
Néhány kérdés segít kiszűrni az ilyen állításokat.
Megnevezi-e a beszélő, melyik kutatásra hivatkozik?
Százalékról vagy többszörösről van szó, és ez reális-e?
Ha a répa tényleg századannyi karotint tartalmazna, látszana-e rajta?
És végül: kínál-e a videó végén valaki megoldást pénzért?
A jó hír az, hogy az ellenőrzéshez nem kell laboratórium.
A Davis-tanulmány és az USDA adatai nyilvánosak, bárki elolvashatja őket.
Mit jelent ez a tányérunkon?
A mai zöldség és gyümölcs ugyanúgy értékes élelmiszer; a megoldás nem a száz kiló répa, hanem a változatos és bőséges fogyasztás.
Az egészséges étrend előnyeit mutató vizsgálatok a mai, boltban kapható fajtákkal készültek.
Az ilyen videók két okból ártanak. Egyrészt elbizonytalanítják az embereket: minek egyek zöldséget, ha úgysem ér semmit? Másrészt gyakran egy drága megoldás felé terelnek, legyen az étrend-kiegészítő vagy „egyetlen igazi” termék.
Amit érdemes megtartani a vitából: a fajta, az érettség és a tárolás valóban befolyásolja a tápanyagtartalmat. Egy hónapokig tárolt alma kevesebb C-vitamint tartalmaz, mint egy frissen szedett. A szezonális, friss és változatos zöldség-gyümölcs fogyasztása többet hoz, mint bármilyen pánikkeltés.
A valódi gond nem az, hogy a mai répa vagy alma kevesebbet érne, hanem az, hogy keveset eszünk belőlük.
Az Egészségügyi Világszervezet napi legalább 400 gramm zöldséget és gyümölcsöt ajánl, a felnőttek nagy része ennek csak egy részét fogyasztja.
Ha valaki egy 15–20 százalékos csökkenést pótolni szeretne, ahhoz egy-két marokkal több zöldség elég, nem száz kiló.
A tápanyagtartalom kérdése tehát komoly téma, és jogos, hogy kutatók és nemesítők foglalkozzanak vele. Csak épp nem úgy néz ki, ahogy egy 32 másodperces videó állítja. A mai zöldségekben lévő vitaminok és ásványi anyagok mennyisége nagyjából annyi, amennyi a tápanyagtáblázatokban szerepel, a sárgarépáé pedig több, mint nagyszüleink idején.




