A múlt hónapban megjelent egy monográfia „Az IARC elővigyázatossági tudományos megközelítése: Hogyan téveszti meg a WHO Rákkutatási Ügynöksége a szabályozást és a peres eljárásokat” címmel.
A szerző, Nathan Schachtman, az UB Greensfelder ügyvédi iroda tanácsadója és a Columbia Egyetem jogprofesszora, élesen bírálja a rákkutató ügynökség monográfiák osztályozási folyamatának jelenlegi állapotát. Világos szerkezetben mutatja be, hogy a WHO Nemzetközi Rákkutatási Ügynöksége (IARC) hogyan hozott létre egy olyan folyamatot, amely félrevezeti a szabályozó hatóságokat, a bíróságokat és a médiát a potenciális rákkeltő anyagok jelenlétét és kockázatát illetően.
Schachtman azzal kezdi, hogy bemutatja, hogyan esett egybe az IARC 1970-es évekbeli megjelenése a környezet-egészségügyi szabályozó hatóságok számának hatalmas növekedésével, az elővigyázatossági elv alkalmazásával ezek közül sok hatóságon belül, valamint a környezetvédelmi civil szervezetek mozgalmával. A tudományos cikkek is ebben az időszakban fejlődtek, amikor a szakirodalmi áttekintéseket még nem tekintették legitim kutatási hozzájárulásnak. Nem nehéz rávilágítani a nyilvánvaló tényre, hogy ezeknek a fejleményeknek köszönhetően az amerikai peres iparág azóta a mai, hidra-szerű szörnyeteggé nőtte ki magát.
Az IARC óvatossági tudományáról című művében Nathan Schachtman aprólékosan bemutatja mindazt, ami rosszul sült el az IARC-nál, az óvatossági elv alkalmazását, valamint az amerikai peres iparban felhasznált tudományos bizonyítékok meghamisítását.
Nathan világos, szarkasztikus stílusával és a szatíra határát súroló hangvételével – amelyet kötelező olvasmánynak számító Tortini című weboldalán tökéletesített – nyilvánvalóvá válik, milyen messzire tért el a tudománytól és a bizonyítékoktól ez a nemzetközi rákkutató ügynökség.
Minden sor visszhangozza a gondolataimat… olyan könyv, amit bárcsak én írtam volna.
Az óvatosság nem tudomány
Schachtman arra összpontosít, hogy bemutassa, hogyan alkalmazott az IARC – valószínűleg a Collegium Ramazzini ideológiájához fűződő kapcsolatai miatt – egy elővigyázatosságon alapuló megközelítést a rákkeltő anyagok osztályozásában.
„Az elővigyázatossági elv drámai mértékben eltér az amerikai jogrendszertől, amelyben azoknak, akik azt állítják, hogy kárt szenvedtek, többek között a vádlottak magatartásának vagy termékeinek káros jellegét is bizonyítaniuk kell a bizonyítékok túlsúlya alapján.
Az elővigyázatossági elv a tudománytól is eltér, ahol a tudományos állításokat szigorú vizsgálatok után bőséges bizonyítékokkal támasztják alá.”
A szabályozó hatóságok dönthetnek úgy, hogy az elővigyázatosság elvét alkalmazzák, de ez politikai döntés, nem pedig tudományos. Az IARC, miközben az elővigyázatossági megközelítést alkalmazza, nem nyíltan vállalja politikai érdekeit és stratégiáit. Schachtman munkájának jelentős része arra irányul, hogy rávilágítson arra, hogyan nyilvánul meg az elővigyázatossági elfogultság a szervezet osztályozási torzításaiban, a kockázat–veszély megkülönböztetéssel való visszaélésben, valamint az ellenőrzőlista-alapú megközelítésében.
Veszély és kockázat
Schachtman rámutatott az IARC folyamatos kétértelműségére azzal kapcsolatban, hogy szerepe csupán a veszélyességi értékelések elkészítésére korlátozódik (ami a kockázatértékelési folyamat első lépése). Az IARC elavult tekintélyre vonatkozó feltételezése miatt úgy tűnik, hogy elvárják a környezet-egészségügyi hatóságoktól, hogy monográfiáikban szereplő veszélyességi besorolásokat automatikusan vegyék át a nemzeti szabályozásba. Azonban az, hogy egy anyagot veszélyesnek minősítenek, önmagában nem sokat jelent. A kockázatértékelőknek meg kell vizsgálniuk, hogy ezeknek a veszélyeknek való kitettség releváns-e, és hogy a kockázatcsökkentő intézkedések enyhíthetik-e a fenyegetéseket.
„Az IARC terminológiájában a rákkockázat megállapításához azt kell megállapítani, hogy egy adott anyag rákkeltő veszélyt jelent, vagyis rákot okozhat; azonban a rákkeltő veszély azonosítása további információk nélkül még nem jelenti azt, hogy rákkockázat is fennállna. A rákkockázat értékeléséhez és számszerűsítéséhez általában ismernünk kell az expozíció útját, az anyag használatának tényleges körülményeit, az expozíció mértékét, a csúcsexpozíciót és az emberekre gyakorolt kumulatív expozíciót, az anyag anyagcseréjét és eloszlását az emberben, valamint az anyag toxikokinetikáját (azt a sebességet, amellyel az anyag metabolizálódik vagy kiürül az emberi testből), az expozíció–kimenetel gradienst, valamint az esetleges kockázatokra vonatkozó expozíciós küszöbértékek meglétét. Az IARC-osztályozások alig vagy egyáltalán nem nyújtanak információt azokról az adatkörökről, amelyek a kockázat meghatározásához és jellemzéséhez szükségesek. A tájékozatlan közvélemény és a média számára a veszély fogalma nagyon hasonlít a kockázat fogalmához, és a két fogalom természetesen összekeverhető.”
Önmagukban tehát a kockázatértékelések nem túl hasznosak. Schachtman felsorol egy sor olyan anyagot, amelyet az IARC rákkeltőként minősített, de amelyek természetes módon is termelődnek az emberi szervezetben, mint például a formaldehid, az etilén-oxid, a tesztoszteron.
„Az emberek bezárása vagy figyelmeztető táblák elhelyezése az arcukon nem igazán segít a rák megelőzésében.”
Az IARC kockázatalapú, elővigyázatosságon alapuló megközelítése „tudományos értelmet nélkülöz”, és az IARC monográfiáiban – a kávétól a vörös húsig és a kristályos szilikáig (homok) – fellelhető ellentmondások gyakorlatilag használhatatlanná teszik azokat.
Hacsak nem vagy egy opportunista kártérítési ügyvéd.
Schachtman egy olyan kifejezést idéz, amelyet – úgy vélem – ő maga alkotta meg az IARC egyik melléktevékenységének leírására: tortogenezis.
„Bár az IARC rákkeltő anyagokra vonatkozó besorolása nem ad felvilágosítást arról, hogy az adott expozíciós körülmények növelik-e a rák kockázatát, a besorolás mégis „kártérítési perekhez” vezethet, és valóban vezet is. Ismert, hogy az IARC besorolásai tömeges kártérítési perekhez vezetnek az Egyesült Államokban és más országokban is. Ismert továbbá, hogy gondatlan szakértői tanúk az IARC veszélyességi besorolásait tévesen kockázati megállapításként tüntetik fel.”
Ez a szépsége Schachtman gondolkodásmódjának és az abból fakadó írásmódjának. A tortogenezis az a folyamat, amelynek során olyan eseményeket indítanak el és mozdítanak elő, amelyek tömeges kártérítési perekhez vezetnek. Az IARC glifozát-besorolásának megváltoztatása, amely több százezer perhez vezetett, a tortogenezis egyik legjellemzőbb példája. A rákkutató ügynökség egy újfajta tudósok generációját hozta létre, akik természetüknél fogva „tortogenetikusak”, és olyan kutatási eredményeket állítanak elő, amelyek azonnal felhasználhatók a bírósági tárgyalásokon.
A könyv ezen pontján már a szék szélén ültem, ahogy Schachtman elvezetett a Collegium Ramazzini kebelére – arra a helyre, ahol a tortogenezis született.
A Ramazzini-ideológia
Schachtman bemutatja, hogy az IARC és az amerikai kártérítési iparág milyen kapcsolatban állt a Collegium Ramazzini ösztöndíjasokkal, és hogy miként használták ki azt az ideológiájukat, amely szerint a kutatásokat az iparág elleni vádemelésre és az elővigyázatossági szabályozások előmozdítására kell felhasználni.
„A tudományban, akárcsak a jogban, annak bizonyítása, hogy egy anyag rákkeltő, azokra hárul, akik az ok-okozati összefüggést állítják. Az elővigyázatosság elve – néha finoman, gyakrabban azonban nyíltan – áthárítja ezt a bizonyítási terhet azokra, akik a rákkeltő hatás hiányát állítják. A Collegium és tagjai elkötelezettek az elővigyázatossági elv mellett, ami jelentős ideológiai összeférhetetlenséget jelent, amikor tagjai publikálnak, tanúskodnak vagy részt vesznek az IARC monográfia-készítési folyamatában. A Collegium amerikai tagjainak listája szinte olyan, mint a peres iparág szakértői tanúinak Who’s Who-ja. ... A Collegium tagjainak sokasága fontos szerepet játszott az IARC programjában.”
Szinte kivétel nélkül mindazok a tudósok, akiket Nathan azzal vádolt, hogy eltitkolták az összeférhetetlenségüket, a Collegium Ramazzini tagjai voltak.
Már túlságosan sokszor foglalkoztam a Ramazzini-kampányokkal, amelyeket politikai célokat követő aktivista tudósok zártkörű klubjaként írtam le. A Ramazzini-tudomány gyenge, hiszen a hasonló gondolkodású tagok egymás cikkét bírálják el, hogy azokat saját folyóirataikban publikálhassák.
Schachtman a Collegium középpontjában álló, tudománytalan elővigyázatossági ideológiára összpontosít, de bővebben is kitérhetett volna a szervezet módszertani hiányosságaira, az átláthatatlan finanszírozásra (például az orosz részvételre) és a rejtett összeférhetetlenségekre.
Ha azonban megengednek egy apróbb kritikát: a 16 tudós közül, akiket Schachtman a Ramazzini–IARC–peresipar közötti kapcsolatrendszerben aktívan tevékenykedőként említ, meglepődtem, hogy kihagyta Philip Landrigant, a Ramazzini tudományos tanácsának hosszú ideje betöltött vezetőjét és a peresipar vállalkozóját. És egy fejezet Linda Birnbaumról, a Ramazzini banki alkalmazottjáról sem lett volna helytelen. De ezt el lehet nézni, mivel egyszerűen túl sok az összeférhetetlenségben lévő kutató ebben az aktivista tudósok által előadott pantomimben.
Tíz fő jellemző
Az IARC-ról szóló néhány közelmúltbeli cikkben azzal küszködtem, hogy a rákkutató ügynökség által a rákkeltő anyagok tíz kulcsjellemzőjéről (KCs) kialakított legújabb koncepció hogyan tekinthető tudományosnak. Nathannek a tíz kulcsjellemzőről szóló fejezete meggyőzött arról, hogy ezek egyértelműen nem tudományosak.
„A csoport a KC-k azonosítását a karcinogenezis rendszerezésének és megértésének egyik módszereként hirdette, ugyanakkor azt is szorgalmazta, hogy a KC-ket használják a karcinogenezis előrejelzésére – annak ellenére, hogy nem állt rendelkezésre elegendő epidemiológiai adat, sőt, állatkísérletekből származó bizonyítékok sem voltak elégségesek. A KC-kkel foglalkozó munkacsoportot a Collegium Ramazzini tagjai és hasonló gondolkodású tudósok alkották, akik láthatóan csalódottak voltak amiatt, hogy nem sikerült gyorsabban több rákkeltő anyagot azonosítaniuk.”
Schachtman több olyan esetet is idézett, amikor az IARC szándékosan felülvizsgálta korábbi monográfiáit, és az újonnan felfedezett kulcsjellemzők alapján „felminősítette a besorolásokat” magasabb rákkeltő kategóriákba (megjegyezve, hogy a peres iparág ezt a „jelölőnégyzetek bejelölése” módszert rendkívül opportunisztikusnak tartja). Hozzá kell tennem, hogy az vizsgálatom arról, hogy az IARC hogyan vizsgálta felül harmadszor is a talkumról szóló monográfiáját (kizárólag azért, hogy a kulcsjellemző-stratégiával peres ügyek szempontjából kedvezőbb következtetést vonjon le), éppen akkor jelent meg, amikor ez a könyv a kiadási folyamatban volt. Nathan következtetései több mint megerősítették a leleplezésemben megfogalmazott gyanúkat.
Schachtman ajánlásai
Bár Schachtman élesen bírálja az IARC-ot a hibás monográfia-módszertanai, az összeférhetetlenségek, az elővigyázatossági elv és a Ramazzini-féle elfogultság miatt… számos értékes javaslatot is tesz, amelyek hasznosak lehetnek a rákkutató ügynökség hírnevének helyreállításában, nevezetesen:
Ne tegyenek úgy, mintha a monográfiák egy konszenzusos folyamat részét képeznék, hanem nyissák meg a megvitatásokat a vélemények szélesebb körének. „Ha az IARC ezt a megközelítést alkalmazná, és figyelembe venné az ellentétes nézőpontokat is, akkor ugyan kevesebb konszenzusos monográfia születne, de végül hitelesebb következtetésekre jutna.”
Legyenek átláthatók, és szüntessék meg minden összeférhetetlenséget. „Miközben a »kialakult érdekekről« panaszkodnak, az IARC vezetése és számos munkacsoportjának tagja a Collegium Ramazzini tagsága miatt maga is különleges érdekeltséggel rendelkezik. A Collegium tagjainak sokasága az amerikai peres ipar szolgálatában áll tanácsadóként vagy szakértői tanúként. Tekintettel az IARC-n belül elterjedt ideológiai és pozíciós összeférhetetlenségekre, a szervezetnek nyilvánosságra kellene hoznia döntéshozatali folyamatát, ahelyett, hogy megpróbálná az érdekelt feleket szégyenbe hozni és elhallgattatni.”
A monográfiák szakértői értékelése. „A magasabb színvonalú folyóiratokban évente megjelenő számtalan szisztematikus áttekintés változó minőségű szakértői értékelésen esik át. Az IARC azonban továbbra is határozottan elutasítja monográfiáinak külső értékelését a publikálás előtt.” Schachtman azonban felveti a kérdést, hogy az IARC monográfiái valaha is elérhetik-e azt a minőséget, amelyet a tudományos irodalomban jelenleg elérhető szisztematikus áttekintések képviselnek.
Végül azonban – tekintettel a politikai elfogultságra, az összeférhetetlenségekre, a túlzott presztízsre és a titkolózó eljárásra – Nathan úgy véli, hogy az IARC monográfia-programjának reformja reménytelen. „Ha ehhez hozzávesszük az IARC-besorolások feleslegességét, pontatlanságát és tudománytalan jellegét, akkor a legegyszerűbb megoldás az, ha teljesen felhagyunk az IARC veszélyességi besorolási rendszerével.”
Schachtman cinikusan azt a következtetést vonja le, hogy az IARC egy dolgot elért.
„Az IARC osztályozási folyamata egyértelműen ismert jogalap-teremtő és perindító tényező, amely nyilvánvalóan képes személyi sérüléssel kapcsolatos és környezetvédelmi perek kiváltására. Az ilyen perekkel foglalkozó ügyvédekből álló peripar, a perekhez hitelt nyújtó és finanszírozó szervezetek, valamint a velük szövetségben álló környezetvédelmi érdekvédelmi csoportok együttesen hangos és kitartó, haszonszerző támogatói csoportot alkotnak az IARC osztályozási folyamatának, amely az elővigyázatosság elvére támaszkodik.”
Nathan hat sorban összefoglalta a Predatort Playbook-ot, amit nekem egy évtizedbe telt, mire rájöttem.
Mint olyan írótársam, aki szintén foglalkozik azzal, hogy meg kell védeni a tudományos bizonyítékokat az IARC – Ramazzini – peresipar közötti kapcsolatrendszeren belül szabadjára engedett különérdekek támadásaitól, Nathan Schachtman aprólékos könyvét rendkívül értékesnek tartom. Noha kronológiái és idővonalai pontosak, a glifozát-botrányról szóló esettanulmányát olvasva nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy ha kutatása egy évtizeddel korábban jelent volna meg, mennyire más lenne ma a világ.
Schachtman „Az IARC elővigyázatossági tudományának” című műve megfogalmazza az elvet; nekünk pedig be kell bizonyítanunk, hogy megtanultuk.